Lépcső

 

 

Három helyiség: pitvar, konyha, tisztaszoba. A küszöböt Jani ügyeskedte a kolhozból hazahozott cementből. Kavicsot a szomszéd Lajostól kért, homokot a Vizsorca partjáról hozott. Éjszaka, amikor senki sem látta, a pitvarban ezeket elkeverte egy alumíniumteknőben, és vizet öntött hozzájuk. Nagy lapáttal kavarta a betont.

 

– Semmi se lesz abbul – mondta az uram.                   

– Hallgass – csitítottam –, ha akarja, csinálja.

 

Tudja a fiú, hogy fáj a lábam, nem lehet nekem ekkorát lépni a gyékénytől a köszöbig, amikor egy vödör vizet cipelek a konyhába a leveshez. Hallgatta, hogy jajgatok, amikor senki sincs a közelben, mert megdagadt a bokám az egész napos rohangálástól. A kúttól a konyháig, a konyhától a csirkeólig, onnan a tűzhelyhez, mert odaég a rántás, ha sokáig vagyok a csirkéknél. Hiába mondta az uram neki, hogy túl lágy lesz, mert sok vizet tett bele. Jani nem keseredett el, hanem még több cementet öntött a masszához. Addig keverte, míg megsűrűsödött. Az uram csak nézte, nézegette, aztán hümmögött.

 

– Az úgy nem lesz jó.

– Mért, édesapám?

– Sothkay Feri se’ úgy csinálta. Az ű betonja sűrűbb vót.

– Nem baj, édesapám, ez is sűrűbb lesz, csak nézze – mondta a fiam, és hozzáadott még egy lapát cementet. Láttam, hogy így meg túl sűrű, de Jani feltalálta magát, homokot és vizet is öntött a teknőbe.

– Itt hagyom egy kicsit, hogy sűrűsödjön.

 

Az apja kétkedőn hümmögött tovább. Jani négy deszkát hozott a fészerből.

 

– Azzal meg mit akarsz?

– Meglátja, édesapám.

 

Ismét megkeverte a maltert. A favágó tőke mellett hat közepesen vastag ágat faragott a baltával: faék lett belőlük. Vasrúddal lyukat fúrt a kemény földbe a küszöb előtt, így könnyebben süllyedt be az első két faék. A hosszabb deszkát a házfallal párhuzamosan rakott két faragványhoz támasztotta. Utána a rövidebb deszkadarabot illesztette a helyére. Mintha dobozt készített volna: az egyik oldalt a ház fala, a vele párhuzamosan futó oldalt a faékhez támasztott deszka alkotta.

 

Ezek után ismét megkavarta a maltert. Vizet öntött rá, majd a doboz aljára lapátolta. Ahogy elnéztem, rájöttem, hogy a deszkakeret úgy működik, mint az a forma, amivel a diócska aprósütemény tésztáját szoktam kiszúrni.

 

– Édesanyám, zárja a macskát a padlásra, a kutyát meg az üres tyúkólba, hogy ne hagyjanak lábnyomot a friss betonon.

 

Óvatosan lépkedtünk mi is. Két nappal később a fiam kihúzta a földből a faéket. Megrántotta az első deszkát, és elvált a szilárd betontól a fa. Az eredmény is olyan lett, mint a diócska: enyhén barázdált, mert a deszka nem volt egyenletes. Nem tetszett a fiamnak, és úgy látta, hogy a teteje sem egyenes. Vízmérték nem volt nála, így a tetejét még egyszer lebetonozta. A fából készült simítóval finoman egyengette a felületet.

 

– Jó lesz, fiam, jó lesz – mondtam neki. Nem válaszolt.

 

Vártunk még egy napot, amíg megszilárdult a beton, és akkor már ő is úgy gondolta, hogy elkészült a lépcső.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Irodalmi Szemle, 2023. július 15.