Zombinyúl

Volt egyszer régen egy zombinyulam,
Nagy fülű, erős fajta.
Megharapott, mikor érte nyúltam,
Volt még néhány rög rajta.

Volt még néhány rög rajta, friss a nyúl,
Értetlenül néz körbe,
Gazdája vagyok, keltettem sírjából,
S nem értem, füle miért görbe.

Aranyosabb, mint az okapik,
Miket múltkor láttam.
A sok kis állat csak kérődzik,
Bambán néztem, s álltam.

“Jobb lenne egy kicsi zombinyúl”,
Gondoltam én akkor.
Még vad, mikor a sírból kinyúl,
De nagyon jól harcol.

Kis testőröm lett hát, fura…
Neve lett: Rögös.
Két nap múlva meghalt újra,
Mily’ szörnyen büdös!

Visszatemetni nem tudtam,
Kicsorbult ásóm.
Így csak a kertben eldobtam,
Gyorsan és fájón.

/2007 tavasza/

[Kedveseméknél segítettem be a takarításban, port töröltem elsősorban (míg szegénykém begipszelt lábbal feküdt az ágyban). Rátaláltam egy két évvel ezelőtti füzetkére, amibe neki írtam történeteket (többek között a Kóbor lovagot is), és köztük van egy nagyon érdekes kis versike. Emlékszem, hogy miért-mikor-hogyan írtam, de furcsa volt újraolvasni, mert azért a tartalma már kiesett. :))]

[[Ez a bejegyzés a személyes blogomról lett áthozva, eredeti közzététele 2009. április 9. volt. ]]

Laterne

Hűvösen fújdogál az őszi szél, bele-belekap az iskola felé sétáló kisgyerekek hajába, kabátkájába. Valahonnan kesernyés füst ízét hozza: gazat égetnek valamelyik kertben. A nap mintha lejtőn gurulna, olyan gyorsan alkonyodik. A kis lábak egyre szaporábban lépkednek, fázósan húzzák a fejükre az eddig zsebben pihentetett sapkát.
Az iskola kapujában már várja őket a tanító néni, tyúkanyó módjára terelgeti be a gyerekeket a tanterembe, ahol vajas- és zsíroskenyérhalmok sorakoznak a tálcára tett gőzölgő teáskancsók mellett. Izgatottan fészkelődik az egyre gyűlő gyermekhad a padokban, már az is enne, aki nemrég tömte tele a hasát otthon.
Mikor már mindenhol ül valaki, a tanító nénik is csatlakoznak az apróságokhoz, majd együtt elfogyasztják a könnyed uzsonnát. A buzgón nyammogó kicsik egyre sűrűbben pillantgatnak a szekrény teteje felé, keresik az előző nap készített lámpásaikat. Páran türelmetlenül kérdezgetik a tanító nénit: mikor indulunk? Ugye jó lesz? Ugye szép lesz?
Az uzsonna fogytával a tanító néni egyesével leszedegeti a lámpásokat a szekrényről, és kiosztja őket készítőik között. Haloványzöld, rózsaszín, napsárga, élénkkék, vérvörös, kakaóbarna selyempapíros lámpások gyülekeznek a gyerekek kezében, hol csillag, hol szívecske, hol holdsarló mintájú ablakocskákkal, közepükön mécses.
Mindenki kivonul az udvarra, a zsibongó gyerekhad kettesével lép ki a kapun, az ott álló tanárok gyújtják meg a kilépők mécseseit. Az utcán sétálva a beszélgetéseket csendes áhítat és gyönyörködés váltja fel, a legnagyobbakat éppúgy lenyűgözi a látvány, mint a legapróbbakat.
Sok-sok kicsi imbolygó lámpás világítja be a széles utcát, odafönt a hold bújkál kacéran, csupán karcsúbbik felét mutatva. Egy bokorból macska ugrik ki, a fény teljesen elvarázsolja, a gyerekek mellé szegődik. A máskor vadul acsarkodó kutyák fejüket félrebillentve nézik a sok gyereket, ahogy libasorban baktatnak egymás után, élükön a tanárnénikkel. Lassan a falusiak is előjönnek a kertekből, konyhákból, mindenki szereti figyelni a felvonulást. Az utca szélén egyre több faragott tök jelenik meg évről évre, ahogyan egyre több kis lámpás is sétál végig az utcákon.
A levegő fűszeres illatúvá válik, a szél hűvösen fújdogál. Bár olykor csíp a hideg, a gyerekek élvezik az esti csendes mulatságot, olyan kellemes.
Egy kislány elhatározza, felnőve írni fog minderről. Csak reméli, hogy visszaadhatja mindazt, amit gyermekkorában átélt, egyet a szép emlékek közül.


........................................................................................
Jegyzet: Általános iskolás koromban valóban volt Márton napi laternés felvonulás, nagyjából ez volt a menete is. A történetben összemostam az évek során bekövetkezett változásokat, amolyan "tökéletes" egyveleget alkotva az ünnepi emlékeimből.

Kóbor lovag (munkacím!) - 8. rész

Messze északon, az Amnas melletti hegységben Merval, a sárkány érezte, eljött az idő, hogy a Feladatot átadja tanítványának. A Tűz Körét nem láthatja, nem érintheti élő ember vagy bármely más teremtmény, még a sárkányok sem, csupán az Őrző.
Az ifjú Őrző esküt tett az öreg, megfáradt Mervalnak: habozás nélkül megöli azt, aki a barlangok közelébe merészkedik. Felvette mestere nevét, hiszen sajátja rég feledésbe merült: ’Viel…