Régi jegyzetek: Most

Most

2020. március 12-től karantén van. Először arról olvashattunk, hogy a karantén ideje lehetőségünk lesz arra, hogy kipróbáljuk a digitális oktatást, átgondolhatjuk az életünket, böngészhetünk könyveket (SZAKTÁRS) és folyóiratokat (ADT), filmeket nézhettünk, múzeumokat látogathattunk, színházi előadásokat, oktatóvideókat nézhettünk (példul a Litera és a … által létrehozott és közvetített Karanténszínház. A tv21 Ungvár újra közzétette az oktatóvideókat, amelyek segíthetnek a diákoknak elkezdeni és folytatni az érettségire való felkészülést, a beregszászi színház munkatársai verseket olvastak fel, hogy segítsenek az irodalomtanításban és tanulásban.

Ez mind megvolt. Eltelt két hónap. Most már sejthetjük: az elmúlt két hónapban azok a viselkedésminták erősödtek, amelyek korábban is megvoltak. Ugyanolyan emberek maradunk, és a stresszhelyzetre adott régi válaszainkat ismételjük tudatosan vagy automatikusan. Ha eddig is szívesen lekicsinyítettük a problémákat, akkor most is, ha túlnagyítottuk, akkor most is, ha bűnbakot kerestünk, akkor most is, ha másban kerestük a hibát, akkor most is, ha magunkban, akkor most is.

Az is lehet, hogy elfáradtunk, amikor a házi feladatot és az ebédet készítettük, a Classroom és a Wordwall használatát tanultuk. A kapcsolattartás, munka, tanulás, önfejlesztés, szórakozás (filmnézés, színház- és múzeumlátogatás) egy monitorhoz vagy egy kijelzőhöz köt minket.

Mint kiderült, a home office egyik szabálya, hogy legyen egy munkasarok, ahol dolgozhatunk. Ha a fentiek miatt egész nap abban a székben ülünk, akkor nem leszünk hatékonyak a munkában, mert minden nap ugyanabból a helyzetből nézzük, hogyan bont rügyet, virágot, levelet az almafa kint, az ablak előtt. Eközben mi még mindig itt ülünk a monitor előtt, és még mindig ugyanannyi feladatunk van egy napra, mint egy hónapja.

Jó, ha van munka, de nem jó, ha valaki úgy gondolkodik, mint ahogyan az előző bekezdésben írtam, mert ez a szemléletmód már közel van ahhoz, hogy az egyén kilátástalannak és teljesen megoldhatatlannak tartsa a feladatokat, melyeket muszáj megtennie minden nap, mert él és lélegzik, dolgozik és számlákat fizet.

Jó, ha van munka, amit otthonról is lehet végezni, de az már nem jó, ha valaki a saját munkáját fontosabbank tartja, mint a másik ember munkáját.

Ebben az időszakban a régóta meglévő problémáink gyarapodnak a szűk környezetünk problémáival, és a nyomasztó hírekkel. Ha észleljük a saját bensőnkben, a szűk környezetünkben, és a külvilágban összegyűlt feszültséget, régi és új problémát, és ezekre most sem találunk megoldást (mert eddig sem találtuk), akkor nehezebb helyzetbe kerülünk, mint amilyen helyzetben korábban voltunk. Amikor nyugodtabbak voltunk, akkor sem oldottuk meg, és most sem, amikor a külvilágból (a településen túlról, az interneten keresztül) érkező hírek nyomasztanak minket, és továbbra sem lesz megoldás, csak több probléma a vírushelyzet miatt.

Kereshetjük a megoldást, és egymás mellé állíthatjuk a megoldást kínáló szemléletmódokat. Az egyik megközelítés szerint először éljük át ezt a helyzetet, ezért nem várhatjuk el magunktól, hogy elsőre jól sikerüljön minden.

Brené Brown a Houston Egyetem kutatóprofesszora. Kutatási témája a sebezhetőség, a szégyen és az együttérzés. A honlapján keresztül meghallgatható az Unlocking Us c. podcast sorozat. A sorozat FFTs c. epizódjában a világjárványról is beszél. Elmondja, hogy amikor az első hangfelvételét készítette, többször gyakorolta, hogyan köszöntse a felvétel hallgatóit, milyen hangszínt használjon, mit mondjon. Ezzel a személyes példával bevezeti a mondanivalóját: életünkben először élünk át egy világjárványt.

Még nem volt alkalmunk begyakorolni, hogyan nem kell aggódni az esetszámok emelkedése, vagy az infláció és a munkanélküliség miatt. Nem tudjuk még, hogyan reagáljunk jól a vírushelyzetre, mert még nem éltünk át hasonlót.  Akár erre is gondolhatunk egy pillanatig.