Egy jó hasonlat kellene (4.)

 

Amikor Gabi azt mondja, szeánsz, megjelenik előttem Marc Bolan göndör hajjal, fekete cilinderben, és azt kántálja, hogy „I met a man, who said that: he was magic”.

– Akkor ott leszel szerdán ötkor? – kérdezi Gabi türelmetlen hangon.
– Hol?
– A pszichológusnál.
– Milyen pszichológusnál?
– Nem figyelsz? A munkatársam járt hozzá a poszt-COVID miatt. Márciusban van a mentális egészség hónapja, ezért hetente egyszer nyílt napot tart.
– Nem.
– Nem figyelsz, vagy nem mész?
– Mindkettő.
– Ne csináld, tudod, hogy csak segítenék, ezért regisztráltam helyetted.
– Tudom – válaszolom, majd a békesség kedvéért megkérdezem, mi újság a kibírhatatlan munkatársával, megjavították-e a Suzukit, és mi a különbség az utolsó öt Facebook-posztja és a valós élete között, majd leteszem a telefont.

Szerdán, a szeánsz napján Gabi kétóránként küld üzenetet Messengeren, Viberen és Gmailen keresztül: egy naplementés képet a Pixabay-ről, egy Hogyan legyünk boldogok? TEDx-videót, és egy emlékeztetőt a pszichológus névjegyével: BS Konzultáció, Folyópart u. 14.

Amikor Gabi telefonon hív, elsüllyesztem a mobilt a fiókban, és kikapcsolom a számítógépet.
– Hozok kávét – mondom a kollégámnak, és bezárom magam mögött az ajtót.

Keresek egy üres padot a sétányon. Mögöttem a bazilika, előttem a folyó. Ha átmegyek a hídon, Párkányban leszek. Így biztosan elkerülöm a pszichológust. Azt is, hogy a bankszámlámra pénz érkezzen: még egy ilyen kávévásár, és ismét nem lesz munkahelyem. Ezért időszerű, hogy meglátogassam a pszichológust, úgyis a közelben vagyok. Megkeresem a neobarokk épületet, becsengetek, nyílik a bejárati ajtó, a belső udvarban vagyok, a rendelő a földszinten kapott helyet.
– Barajévacz Szvetozár vagyok – mondja, amikor ajtót nyit. Piros-fehér kockás inget és piros csokornyakkendőt visel, halványkék szemüvegkerettel.
– Komjáthy Sára.
– Klára?
– Sára.
– Nagyszerű.

Mi ebben a nagyszerű? Talán nem is hallja, amit mondok. Körülnézek az előszobában, továbbmegyek, világos szoba, nagy ablak, dohányzóasztal, két fotel.
– Kérem, foglaljon helyet.
Várja, hogy megszólaljak. Ő egy idegen, nem mondok semmit: eljöttem, mert Gabi ezt akarta. A falon függő rajzot nézem.
– A nagyapám rajztanár volt, az ő munkája – mutat a diófáról készült rajzra. Látja, hogy azt nézem beszéd helyett, ezért magyarázkodik. – Többek között Miskolcon dolgozott, az első világháború idején katonáskodott, több újság említette a nevét.
Bólintok, mintha érdekelne.
– Az ön nagyszülei miről híresek? – kérdezi.
Megdöbbent a kérdés: megérzi a lényeget anélkül, hogy bármit mondtam volna. „He was magic” – hallom a zenét. Hátradőlök, összefonom a karom. Ugyanezt teszi, majd felvesz egy tollat, és faágat rajzol egy fehér lapra. Kattog az óra. Már nem hallom a dallamot.
– Elmegyek.
Fel sem néz a lapról.
– Viszontlátásra, Sára.

Nem kedvelem a keresztnevem. Sára, Ábrahám felesége öregségére nagy ajándékot kapott az Úrtól: gyermeket, akit Ábrahám majdnem feláldozott, de megjelent egy angyal, és a kos halt meg. Nagymamám választotta ezt a nevet, ő vitt megkeresztelni engem. Anyám dühöngött, de beleegyezett: mi a nagyapám lakásában éltünk, a nagyanyám pedig az öregek otthonában. Nagymama azt remélte, ezzel a névvel én is olyan csodában részesülök, mint Ábrahám felesége. Mindent megtettem, hogy az ellenkezője történjen. Talán ezért büntetett meg az Isten.

Ismét a folyóparton vagyok. Nézem az ér mellet húzódó sebhelyet. A nyári táborban történt, miután lementünk a Simába, majd Gabival lemaradtunk a többiektől. Azt akartam, hogy meghallgasson, és megmondja, mit csináljak. Előbb ittunk és énekeltünk. Mielőtt megszólaltam volna, megláttam Lalit. Legszívesebben a cipőfűzőjével fojtogattam volna őt, mert megakadályozta, hogy panaszkodjak az egyetlen barátnőmnek. Honnan jött ez a sok indulat, kérdeztem magamtól. Nem tudom, az elmúlt két hónapban gyűlt össze. Öt problémát számoltam meg, ezeket mondtam volna el Gabinak. Azt akartam, hogy valaki meghallgasson, és együtt érezzen velem. Gabi meglátta Lalit, aki nem jött el az angoltáborba, mert szakítottak, de úgy tűnik, mégis eljött bocsánatot kérni. Elmentek a sziklához, hogy megnézzék a Nagygöncölt. Ígéretem ellenére a folyó mellett maradtam. A hold elbújt egy felhő mögött, felerősödött a szél, a tölgyfatörzsön szétvertem a sörösüveget, felvettem egy szilánkot.

Amikor egy üvegdarabbal felszántottam a bőrt, felgyorsult a szívverésem, émelygett a gyomrom, csípett a seb. Azonnal kijózanodtam.

Felébredt a racionális énem, anyámtól örököltem, őt arra készteti, hogy minden reggel elinduljon dolgozni, huszadikán kifizesse a villanyszámlát, és csakis pénteken és szombaton, este tíz után, otthon kóstoljon rozét. Levettem a derekamra kötött kockás inget, a csuklómra tekertem, és elszorítottam a vérzést. Elszámoltam tíztől egyig, mint amikor Vince azt mondta, sohasem lesz belőlem író.

A füzetemet lapozta, és ezt mondta. A tanáriban ült, dolgozatot javított, és Edinával beszélgetett a félév végi jegyekről. Én a szertárban kerestem az EU gazdaságföldrajzi térképét. A szellőző a tanáriba vezet, ha csend van (mint délután a földrajz szakkör előtt), akkor hallható a tanáriban elhangzó beszélgetés. Helga engem küldött a térképért, ideadta a szertár kulcsát, amit nem lett volna szabad, de a férjével beszélt a kisfia lázáról, így én indultam a szertárba. Meghallottam a nevem: Komjáthy. Halkan felemeltem a széket, letettem a szellőzőnyílás alatt, és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam.
– Sára? Az írópalánta? –kérdezte Edina, az angoltanár. – Milyen a dolgozata?
– Sok a szóismétlés, és többszöri figyelmeztetés ellenére sem mond le a jelzőkről. A metaforáktól elbúcsúzhatna, a naplementés szövegrész giccses, és igazán kitalálhatott volna egy jobb hasonlatot. Kortárs irodalmat nem olvas. Így sohasem lesz belőle író, de még álmodozhat róla.
– Mondd meg neki.
– Dehogyis. Összetörném a lelkét. Úgyis kinövi pár év múlva.

Leugrottam a székről. A tanáriban meghallhatták a puffanást, de nem zavart. Abban a pillanatban nagyon dühös voltam. Úgy éreztem, az ítélete megsemmisít. Nem volt időm ezen gondolkodni: valaki közeledett a szertár felé. Felkaptam egy térképet, és kiléptem a folyosóra. A tanári ajtaja előtt állt Edina és Tamás. Nem néztem rájuk, és soha többé nem követtem a szabályaikat.

A szertári jelenet konzerválódott az emlékezetemben, nem felejtettem el a hangszínt, szót, és az érzést, amit kiváltott. Elárult a tanárom. Ezenkívül féltem a nagyanyám betegségéről, az előtte lévő műtéttől, a kölcsöntől, amit a műtéthez fel kell venni, az apám által vállalt túlórától, az emiatt kitörő veszekedéstől, attól, hogy továbbra is nagyon jól kell tanulnom, hogy legalább velem ne legyen baj. Erről beszéltem volna Gabival. Májusban jókedvű volt Lali miatt, ezt nem ronthattam el, júniusban, az angoltáborban, a tisztáson már megszólaltam volna.

Ezen gondolkodom, amikor felerősödik a szél. Villámlás. Egy, kettő, három, négy, öt. Mennydörgés.
– Sára! – hallom Gabit.
Ez lehetetlen. El sem tűnhetek ebben a városban, mindig megtalál valaki.

*
A szöveg eredeti megjelenési helye és ideje: Irodalmi Szemle (online változat), 2022. július 9.

*
A Folyamirány koncepciója: egy történetet formálódik  négy szerző együttműködésével. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Metsz

Régi ismeretterjesztő írások (újraközlés)

Egy jó hasonlat kellene (8.) (újraközlés)