Üdvözlet Dozsorcából (újraközlés)

 Jan Zsortula mondja, miután visszatért Dozsorcába[1]

A kerítésről lepattogott a festék, a parkban megnőtt a fű. A Kardvirág Egészségközpont ajtaján lakat van, de a bejárat mellett lévő ablakon nincs rács, és az üveget betörték. Letaposom a füvet, észreveszem, hogy a fal mellé valaki egy kőhalmot rakott. Rálépek, felkapaszkodom a párkányra. Nyirkos levegő van bent, és félhomály.

Az előtérben vagyok. Iszapmaradék a csempén, hasadás a falban. Felmegyek a lépcsőn. Egy kóbor kutya surran el a folyosón felhalmozott szemeteszsákok között. Odamegyek, ahol az élőlényt hallom. A folyosó végén kitágul a tér, tíz négyzetméteren árad a napfény, mert az ablakok padlótól plafonig terjeszkednek. A sötétítőfüggöny megmaradt. Egy projektor is volt itt valamikor filmnézéshez vagy konferenciához, most csak a fémcsavar van itt, amivel a vetítőt a mennyezethez erősítették.

A székeket nem vitték el. Leülök. Látom a parkot, a hársfa lombja hajladozik a szélben, árnyéka a csempére vetül, ezt nézem. A szanatóriumot tervező mérnök úgy képzelte, a betegek ebben a tágas szobában találkozhatnak a családtagjaikkal. Én nem ezért vagyok itt. Azért jöttem, hogy itt készítsem el ezt a hangfelvételt, amit elküldök nektek.

*

Lev! Diana! Már biztosan gyanítjátok, hogy itt vagyok Dozsorcában. Két órája szálltam le a vonatról. Akkor azt gondoltam, eljövök ide, és nem hagyom, hogy a bűntudatot fokozó gondolataim megsokszorozódjanak.

Tévedtem: megint átélem, amit négy éve, amikor az árvíz elvitte a szanatóriumot. Bűntudatom volt emiatt. Ezt akkor nem mondtam nektek, most sem azért vagyok itt, hogy erről beszéljek. Az üzenetemmel megerősítsem: továbbra is élek. Nem mondtam el, hogy elmegyek a városból, nem írtam nektek levelet, de sejthettétek: élek.

Tudom, hogy mindketten továbbhaladtatok a játéktáblán, és aktív dámajátékosok maradtatok. Emlékszem, nem kedvelitek, amikor az életünkről úgy beszélek, mint egy dámajátékról. Talán azért használom ezt a hasonlatot, mert dámajátékos voltam. Emiatt sokáig úgy láttam, az életünk pontosan olyan, mint egy dámajáték, mert minden lépésnek (tettnek) következménye van. Kizártam magam a játszmából, azaz elhagytam Dozsorcát és kiléptem az életetekből. Ennek is van eredménye, ezért nem várom el, hogy visszatérhessek, és barátok vagy testvérek legyünk újra. Ez az üzenet nem erről szól. Elfogadom, hogy az egyik ember kávézótulajdonos, a másik főtanácsos lenne a legszívesebben. Értem, hogy egyszerűen csak az életeteket élitek meg.

Lev, tudom, nem tehetsz arról, hogy szanatóriumban és kórházban töltötted a gyerekkorunkat, és nem akartad elvenni tőlem anyánkat. Neki sem volt más választása: veled ment. Nem voltam teljesen egyedül. A legkiválóbb dámajátékos társaságát élvezhettem: a híres Hugo Zsortula készített fel a versenyekre.

Diana, még nem voltam a főtéren, de biztos vagyok benne, hogy a családod a kávézón kívül fagyizót és teázót is nyitott a műemlékektől távol.

Üzenek, hogy elmondjam: játékban vagyok, de nem versenyzem. Elküldöm ezt az üzenetet, és elmondom: megértettem, hogy mindenki másik játéktáblán és mezőn játszik.

Itt ülök az egészségközpontban, az árnyékokat figyelem. Ez csak egy hangfelvétel. Nem kérek figyelmet és válaszüzenetet. Éltek, én is élek. Játszotok, játszom tovább.

Suhogást hallok a folyosóról. Talán a kóbor kutya jött vissza. Van egy szendvicsem, megkapja a felét, de előtte elküldöm ezt az üzenetet, ami pontosan olyan, mint amikor a következő dámajátékra készülve leszedem a tábláról a megmaradt játékfiguráimat.

[1] Ezt a hangfelvételt is az Emlékek Házában találtam, a Philipposz jegyzék címet viselő mappában. A felvétel szöveges változatát én készítettem. (Rhodumil Zhalan).

*

A szöveg eredeti megjelenési helye és ideje: www.kvit.hu, 2020. augusztus 18

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Régi ismeretterjesztő írások (újraközlés)

Hogyan tanultam angolul?

Egy jó hasonlat kellene (8.) (újraközlés)