Mi, játékmesterek (újraközlés)

  

I. Részlet A játékosok könyvéből

A játékos nyugodt marad, miután megnyerte a játszmát. Udvariasan meghajol, kezet fog az ellenfelével, megköszöni a játékot. Tudja, hogy legközelebb veszíthet. Megmutatja, ő hogyan viszonyul a veszteshez, elvárja, hogy vele is így viselkedjenek, ha hasonló helyzetbe kerül. Hagyja, hogy a külvilág azt higgye, a vesztest nem tartja vesztesnek, pedig nem így van, annak tartja, és magát sokkal jobbnak. Leplezi ezt, mert ezt diktálja az érdeke.

Lesétál az emelvényről, elvonul a széksorok között, a folyosóra lép, visszamegy a szobájába, ott engedélyez magának némi örömöt. A hírekből megtudja, kik maradtak versenyben; a szakértők beszélgetését hallgatja arról, hogy az ellenfelei közül ki nyerheti meg a Nemzetközi Szellemi Játékokat dámajátékban.

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít. Ha sokáig képes erre, tényleg előrelép egyet a mezőn. Ha sokszor lép előre, a játéksorozat nyertese is ő lesz.

A dozsorcai dámajátékost tisztelik a pékek, varrónők, autószerelők. Ő különleges, ezt írják az újságokban. Sok ember nyertes akar lenni. A játékos azért, hogy ő képviselje saját régióját a Nemzetközi Szellemi Játékokon, amit kétévente rendeznek a Régiók Szövetségének területén.

 

II. Vika Dubrowski beszél

Dozsorca, 2030. december 3.

A sajtónyilatkozataimban elmondom, mennyire tisztelem az ellenfeleimet. A korábbi bajnokok elemzéséből kiderül, ki nyeri meg a Nemzetközi Szellemi Játékok dámajátékdöntőjét. Nekem kizárólag azt kell tudnom, mit teszek, amikor kihirdetik az eredményt.

Ehhez emlékeznem kell arra, mi miután történt, értenem kell, mi mihez vezetett, hogyan lettem dámajátékos. Leülök egy kényelmes fotelbe, keresek egy tollat, és írok. A feljegyzéseket egy földgömb belsejében rejtem el.

Nem írtam naplót 2026-ban. Nem akartam visszaolvasni, ami történt velem. Ezért ez a visszaemlékezés nem pontos. Elfogult vagyok, mert magamról van szó.

A hónapokra emlékszem, a pontos dátumokra nem. Tudom, hogy 2026-ban, május végén lett tüdőgyulladásom, kórházba kerültem, három hétig voltam ott: az első héten kétszer mentem vérvizsgálatra, mert elkeveredtek a kórházi leleteim. Egy rendszerhiba miatt nem elektronikusan, hanem telefonon, szóban továbbították az adatokat, amit kézzel írtak a kórlapomra, illetve nem oda írták, hanem véletlenül összecserélték egy másik Dubrowski eredményével. A második héten a fizetésemre vártam, ami június 10-én érkezett meg, így megvehettem a gyógyszert, amit infúzión keresztül kaptam. A harmadik hét végére elkészült az utolsó vizsgálat eredménye: hazaengedtek. Ekkor már lejárt a munkaszerződésem a varrodában, amit nem hosszabbítottak meg. Lena felmondta az albérletet, a ruháim egy táskában vártak a lépcsőházban.

Ezek után a buszállomásra mentem, hogy hazautazzak Milócra. Amíg frissült a menetrend, a kijelzőn megjelent egy reklám: a Dámajáték Központ játékosokat keres. Szállás és étel októberig, pont kapóra jött nekem, hogy a városnak új dámajátékosok kellenek az új főtanácsos beiktatási ünnepségére.

Elhalasztottam a hazautazást, és elindultam jelentkezni. Lekéstem, nem voltak már nyitva. Nem volt szállásom, nem akartam a korábbi munkatársaimtól szívességet kérni. Éjfélig a váróteremben voltam, aztán három óráig a mellékutcákban sétáltam, több kilométert gyalogoltam, jó, hogy nem esett az eső. Senkivel nem találkoztam, rendőrökkel sem. Három órakor visszamentem a vonatállomáshoz, ott volt ingyenes Wi-Fi 8 hozzáférés, leültem egy sarokba, és ötkor felhívtam az anyámat, ilyenkor indul dolgozni, ő is varrónő. Megtudtam, hogy a nővérem és az öcsém jól van. Arra gondoltam, hazamegyek. Aztán arra, hogy erre lesz lehetőségem később is.

Elsétáltam a városi archívumba, és vettem egy olvasójegyet. Hozzáfértem a dámajátékról írt régi jegyzeteimhez, ezeket böngésztem. Négy évvel korábban, az érettségi vizsgák előtt olvastam őket utoljára, már nem emlékeztem a jegyzetek tartalmára. Az olvasóteremben szakfolyóiratok is voltak a dámajátékról, átlapoztam a Dilemma legutolsó példányát. Tízkor nyitott az archívum, három órám volt az olvasásra. Csak azt a lépéssort kellett ismernem, amivel Hugo Zsortula 1992-ben megnyerte a szellemi játékok elődöntőjét Dozsorcában. Lerajzoltam a táblát, leírtam a lépéssort.

Aztán egy hosszabb séta után beléptem a Központ ajtaján.

– Nem kellenek konyhások – mondta a portás.

– Nem baj, játékosnak jelentkezem – válaszoltam.

– Regisztrálni kell, tudja használni a gépet? – az ablak melletti laptop felé intett.

– Volt már dolgom hasonlóval – mondtam.

A portás lágyan ejtette a szavakat, szinte udvariasan. Erről eszembe jutott egy másik jelenet, amikor kérdeztem valamit, de nem kaptam rá választ, csak egy fenyegető arckifejezést, és hallottam, hogy a mássalhangzók torlódnak, mintha valaki azt mondaná, trzsagte, és nem értettem, mit jelent ez a szó. Elfojtottam az emlékképet, eltűnt Lena arca. A veszekedésünk emlékképe volt, mielőtt eljöttem a lakásból.

Kitöltöttem a jelentkezési lapot. A hirdetés szerint játszani kellett volna egy másik jelentkezővel, de automatikusan bekerültem a programba. Aznap felvettek mindenkit, hogy megjelenhessen egy cikk arról, hogy a jelöltek között vannak szak- és segédmunkások is, nem csak tanárok és korábbi résztvevők.

Akkor ezt még nem tudtam. Örültem, hogy aznap nyertem. Kivettem a pályaudvar csomagmegőrzőjéből a táskámat, és beköltöztem a játékosok szállására.

 

*

Az írás eredeti megjelenési helye és ideje: SZIFONline, 2021. augusztus 11.