Régi írások –14.

Nővérek

(Bartha Gusztáv: Kiút)

Bartha Gusztáv Kiút című kisregényének elbeszélője, Emma Karlovna sértődött, kirekesztett, magára hagyott, önmagát gyűlölő, rokonait bíráló ember. A legsúlyosabb ezek közül a saját maga iránt táplált gyűlölet és megvetés: ha valaki könyörtelen önmagához, nem lesz könyörületes a körülötte lévő, esetleg munkaköréből adódóan rábízott emberekhez. Írásom középpontjába a lelkiismeretfurdalással és rémálommal küszködő Emma nővér életútja, és családtagjaihoz fűződő viszonya kerül. Ebből megtudhatjuk, honnan ered a főhős kirekesztett, magára hagyott életérzése.

Bartha Gusztáv Kiút című kötete 2022-ben jelent meg az Intermix Kiadó gondozásában, Marcsák Gergely szerkesztésében. A kiadvány az említett kisregényen kívül a Csillagidő című novellaciklust is tartalmazza. Utóbbit (a Körkörös kivételével) a mulandóság és az elmúlás motívumai kapcsolják össze. Az idős Pista demens beteg (Csillagidő), Anti apó történetéből megtudjuk, mi lett volna, ha megszületik gyermeke (Vekker), Béla bátya özvegy, elszalasztotta megkérni Éva kezét, aki már elhunyt (Időntúli félelem), Dezsőnek és Irénkének nem lehetett gyermeke, most a szomszéd csemetéket támogatják (Vasmarok). Ezekben a történetekben a Kiút főhősétől néhány évvel idősebb (Csillagidő, Vekker, Időntúli félelem) és fiatalabb (Időjárók, Körkörös) emberek élethelyzetét ismerjük meg.

A kötet borítója Matl Péter festő- és szobrászművész labirintust, vagy a kisregény tartalmát tekintve inkább lépcsőházat szimbolizáló alkotása alapján készült. Ennek köszönhetően a címlap és a tartalom összhangban áll egymással. Emma Karlovna váratlanul és indokolatlanul elmenekül a lakásából, kézitáskájában húsz hrivnya (egy kenyér ára) lapul. Visszaemlékezésével nővérét, Sárit szólítja meg. Mialatt a negyedik emeletről a földszintre ér, ítélkezik önmaga felett. Ez a folyamat kapcsolja össze a borítót a kisregényben olvasott tartalommal. A lépcsőházi séta azonban nem foglalja teljes egészében keretbe az elbeszélést: a lakásból indulunk, ahonnan Emma elmenekül, a lépcsőházba érkezünk, ahol lépked, szuszog, megpihen, nekirugaszkodik, lamentál, mérlegel. A 21. fejezetben a panelház kijáratához érkezik az elbeszélés. Arról, hogy Emma megtalálja-e a kijáratot, az utolsó mondat árulkodik.

Emma Karlovna ötvennyolc éves főnővér, aki a város közelében működő elmegyógyintézetben dolgozik. Nyáron poszttraumatikus stressz szindrómával küzdő katonákat, télen alkoholbetegeket kezelnek itt. Nyugdíja ezerkétszáz hrivnya (kevesebb, mint tizenkétezer forint), ezért továbbra is dolgozik. Huszonnégy órás ügyeletet tart a kórházban, majd a lakásában a széken ülve bóbiskol, semmiképpen sem alszik el, nehogy aluszékonnyá váljon napközben. Érdekes, hogy Emma nővér az egészségügyben eltöltött harminc éve ellenére ennyire szigorú: megvonja saját magától az alvást. Nem pihen, de tétlenkedik: mosás, takarítás, főzés gondja az elbeszélés idején nem terheli. Egy alkalommal szinte hunyorog, hogy ne lássa a padlón szétszórt szennyes ruhát és mosatlan edényeket a konyhában. Ez ellentétben áll azzal, hogy főnővérként csak tiszta ruhában, vasalt köpenyben lehet méltóságteljes, tekintélyt parancsoló, megbecsült.

Emma nővér a lakásában ápolja depressziós nővérét, Sárit. Amennyiben egy másik emberről gondoskodik, önmagának kiegyensúlyozottnak kell lennie, aki az étellel is törődik (vagy Sári teszi ezt?). Csak zsíros kenyérről és kávéról olvasunk, húslevesről nem, bár az is igaz, hogy Sári a kórházi diétát követi, Emma pedig e szerint, vagyis Sofja nővér receptje alapján él harminc éve („fél szelet zsíros kenyér, fél alma, sós keksz, tea” – ismétlődik refrénként a szövegben). A látszólag felelősségvállaló, támogató, segítőkész Emmával ellentétes a kényszeresen fiókot és ablakot nyitogató, kutakodó, a lépcsőházban fel- és le sétálgató, boltba rohanó Emma alakja. Attól tart, nem tudja eltitkolni Sári előtt a kényszerbetegségét, nővére nem hiszi el neki, hogy egy konkrét tárgyat keres a fiókban, a konyhaablakot pedig a szellőztetés igénye miatt zárja és nyitja. Attól fél, hogy Sári megtudja: megbolondult. Emma számára ötvennyolc évesen is nagyon fontos más emberek véleménye. Közhely, hogy egyedül ezt nem tudjuk megváltoztatni, kizárólag az adott helyzetre adott reakciónkat befolyásolhatjuk. Emma nem így gondolkodik, noha több továbbképzésen részt vett az elmúlt években. „Úgyis az van a városban, hogy aki az elmeosztályon dolgozik, az egy se normális. Miért lennék én kivétel, hm?” (18. old) Ez Emma nővér gondolkodásmódját világítja meg: amelyet az általánosítás jellemez („ az van a városban” tehát mindenkinek ez a véleménye, holott mindenki nem ismerheti őt személyesen, névről, foglalkozásról, és valójában nem is törődik annyira az egyik ember a másik életével, mert mindenki a saját feladatával bajlódik).

Sápadt, kóchajú – mondja magáról. Saját külsejét időskorában sem fogadja el, vagy épp az öregedést kárhoztatja, de erre nem utal pontosan, csak gúnnyal illeti önmagát. A megjelenésére ügyel, erre a reggeli készülődés leírásból következtethetünk. A haj- és szemszínéről viszont nem olvasunk a szövegben.

Keresztnevét (ahogy a házát is) Emma nevű nagymamájától örökölte, aki varrónő volt. Apját Károlynak hívhatták, erre utal az Emma Karlovna megszólítás. Az ukrán születési anyakönyvi kivonatban, személyi igazolványban és útlevélben elvégre a vezeték- és keresztnéven kívül a személy édesapjának nevét is feltüntetik. Munkahelyen, hivatali ügyintézés során az illedelmes és a beszélgetőtársat tisztelő megszólítás a keresztnév és az apai név kimondása. Ezért szólítja Komarov doktor Emma Karlovnának a főnővért.

A Kiút elbeszélője viszont Emmuska-muskának nevezi önmagát. Becéző név, ami tán arról is árulkodik, hogy őt senki sem kényezteti. Gyermektelen, meddő – fiatalkorában nem zárta ki az örökbefogadás lehetőségét, azonban férj és megfelelő anyagi háttér híján az elbeszélés idejére ez a lehetőség bizonyosan meghiúsult. Magányos, kényszerbeteg ‒ pontosan ezért lehetne elnéző és megengedő legalább saját magával szemben (unokaöccsét és -húgát élesen bírálja külföldi életmódjuk miatt). Arra nem kapunk választ, hogy valaki más is nevezte-e őt Emmuska-muskának. A muska lehet muskátli, bár ezen a vidéken inkább a mályva kifejezést használják. Kárpátalján helyenként muska névvel illetik a lepréselt szőlőszem fölött köröző muslicát. De valószínűbb, hogy Bartha Gusztáv egyszerűen az Emma becézését duplázta.

Emma nővér városán keskeny patak fut keresztül, akárcsak a Vérke Beregszászon. Az említett város közelében létezett egy Emma Karlovna munkahelyéhez hasonló intézmény. A kisregény szerzője elhallgatja a történet színhelyéül szolgáló város nevét, és kitalált földrajzi névvel sem szolgál. A kötet elején olvasható paratextus hangsúlyozza: a valósággal való egyezés a véletlen műve. Fogadjuk el ezt a lehetőséget. Emma egy tetszőleges városban él, ahol szláv (Igor, Sofja, Szlávik) és magyar keresztnevű (Sári, Ági, Hajni, Elemér, István) emberek laknak, és ukrán, illetve magyar nyelven beszélnek. Ez a hely Ukrajnában keresendő (Emma mondja: „Ukrajnában betiltották a játékautomatákat” [83]), és Komarov doktor is Harkovba utazna gyógykezelésre. A szövegben elrejtett utalásokból (donbaszi háború), és a koronavírus említésének hiányából kiderül, hogy a Kiút 2014 után, ugyanakkor 2020 előtti intervallumban meséli el Emma nővér életét.

A történet negyven évvel korábban kezdődik, amikor Emma egészségügyi szakképző intézetben tanul, és szerelmes lesz Istvánba. A kisregény három idősíkon játszódik: a jelen a lépcsőházban, a közelmúlt Sári ápolásával telik, a régmúlt pedig a negyven évvel korábbi  szerelembe esés, de inkább a következmények elviselése és a csalódás leírása.

Felmerül a kérdés, hogy családtagjai milyen hatást gyakoroltak Emmára, milyen erkölcsi értékítélettel, valamint értékrenddel rendelkeztek, a nővér miképpen ítélte meg őket. Nagyapjától a szenvedés tűrését, nagyanyjától keresztnevét és elcserélt házát kapta, illetve a másokat sértő beszédmódot tanulta, anyjától a gondoskodás képességét sajátította el. Sárira irigykedett gyermekkorában az ajándékba kapott kabát és a tánciskola miatt. Apjára elsőként Apu királyként emlékezik, később alkoholfüggőként látja, ennek okát magában keresi (szégyent hozott a családra, és nem ment férjhez). Fontos, hogy Istvánt ellenségként és élete megrontójaként látja: miatta nem lehet gyereke, ő az oka, hogy nem vette feleségül senki. Ezért egyedül maradt, nem volt szüksége a családi házra, elfogadta apja javaslatát, és elcserélte örökségét egy lakásra. Apja munkatársa az ingatlan egy részét kifizette. A család a pénzt Sári esküvőjére költötte, a fennmaradt összegből Emma bútort vásárolt. Kezdetben egyetértett édesapja ötetével, később azonban úgy vélte, hogy haszontalanná vált családja számára, mely kitaszította, és az örökségtől is megfosztotta.

Emma mindenkiben talál egy kis hibát. Apja alkoholfüggő, anyja elfogult (Sárit jobban szereti). Nagyszüleiről és Komarov doktorról nem ír rosszat. Sári lányáról ezt mondja: „a hajnalok hajnalának süljön ki a szeme” (7). Sári fiáról ezt olvassuk: „Elike állítólag a katonai sorozás miatt kénytelen oda-vissza ingázni az országhatáron. A donbászi háború előtt vajon miért? Hm? Nagyon ráférne egy… egy kis katonáskodás, a valutázásnak, a könnyen élésnek csurma[1] a vége” (7). Sok feszültség gyűlt össze Emmában. Ebben az ítéletben nincs szeretet, elfogadás, megértés. Nem keresi a másik ember szempontjait, döntésének okát, nem szemléli az eseményt a másik nézőpontjából. Az okot sem kutatja: miért lett ilyen felnőtt Elike és Hajni? Ebben a folyamatban szerepet játszott a Sári által alkalmazott nevelési elv. Nincs lelkiismeretfurdalásuk, mert édesanyjuk egyedül maradt otthon, beteg, megelégednek azzal, hogy Emma nővér és Ági ápolja őt. „Mintha létezne szenvedés nélküli élet” (7) – mondja Emma, miután Sári családjáról mesél. Szavai reménytelenségre utalnak. Elfogadja, hogy a szenvedés az élet kísérője, arra viszont nem gondol, hogy nem mindegy, meddig tart ez a folyamat, és arra sem, hogy tehet ellene.

Igor Vasziljevics Komarov doktor Emma nővér régi ismerőse, tíz évig együtt dolgoztak. Ő írta alá az áthelyezési kérvényét a városi kórházból az elmegyógyintézetbe. Az orvost daganatos megbetegedéssel diagnosztizálták, és azt kéri Emma nővértől, hogy legyen az ápolója, ezért havonta ötszáz kanadai dollárt kapna. Amennyiben elfogadná az ajánlatot, el kell költöznie a városból, valószínűleg Harkovba. Erre utalnak a következő idézetek: „Ráadásul, mióta Igor Vasziljevics kiküldetésben a városban tartózkodik, és általa sok mindent más szemüvegen át látok, már nem áltatom magam azzal, hogy flancos ruhák vagy egy szanatóriumi beutaló utáni vágy miatt tör rám a kényszer.” (23.) „Harkovban, jó fizetés mellett, könnyű okosnak lenni.” (13.) Ebbe még nem egyezett bele, noha Komarov biztatja, hogy közösen megtalálják Sári betegségnek okát („Sárika boldogtalan? Mitől lenne boldog, hm? (...) Azon leszünk, Emma Karlovna, hogy kitaláljuk.” 35.) Amennyiben Sári meggyógyul, Emma számára nyugdíjkiegészítésként megfelel a gondozásért kapott pénzösszeg. A nővér a kisregény végéig nem hoz döntést.

Ahogyan a bevezetésben említettem, a szövegben kiemelkedő szerepet kap Emma részéről a sértődöttség, kirekesztettség, öngyűlölet megélése, érzése. Sértődött, mert első szerelme, István szégyenben hagyta, nem látogatta meg, levélben köszönt el tőle, és átiratkozott egy másik iskolába. Ő ekkor lábadozott az abortusz után, rosszul lett, és újabb műtéten esett át, eltávolították a méhét, a lányos anyák vele példálóztak, két évig sírt és gyászolt. Kirekesztett, mert értelmezése szerint, amikor apja arra kérte, cserélje el örökségét (mint Jákob és Ézsau) nagymamája házát egy háromgyermekes családdal, és költözzön a negyedik emeleten lévő panellakásba, eltaszította őt a családja. A fennmaradó pénzösszegből ráadásul Sári esküvőjét is finanszírozták. Miközben Emma nem talált férjet, alkalmi kapcsolatai nem vették komolyan, elhagyták, ő pedig emiatt munkahelyet váltott: az elmegyógyintézetben vállalt munkát.

Az öngyűlölet akkor látható igazán, amikor saját magáról a legkevésbé becéző módon (ellentétben az Emmuskával) vélekedik. Amikor az egyik lakó megkérdezi tőle, hogy a börtönbüntetését töltő férje miatt sirdogál-e gyakran, a babakocsit, kisgyermeket, édesanyát, de még a boltban vásárolt ecetet is a lépcsőházban hagyja, hazaszalad, és ezt mondja: „Közben mi egyébre gondolhattam volna, ha nem arra, hogy a lépcsőházban lakók szemében egy rabló, vagy maffiózó, de nem kizárt, hogy egy gyilkosságért elítélt börtöntöltelék szajhája vagyok, hm? Elbújt közénk a rühese, adni a tisztességest, játszani a kedves nővért.” 73. )

Pihenést sem engedélyez önmaga számára (nem alszik a huszonnégy órás szolgálat után), és évek óta diétán él: fél szelet zsíros kenyér, fél alma, sós keksz, tea. Az ételek ízétől tiltja el magát.

Talán részben a felsoroltak miatt érzi magát tehetetlennek, mintha egy olyan élethelyzetbe került volna, ahonnan sehogyan sem tud elmenekülni. Itt kapcsolatot találunk közte, és Bartha Gusztáv Sajgás című kisregényéből ismert Valló Péter között, aki tizennyolc évesen Odesszába szökött (valójában elmenekült valami elől, amit nem tudott befolyásolni: így akarta megúszni a katonai szolgálatot, ám később kiderült, hogy asztmája miatt felmentést kapott), egy idő pedig már csak sodródott az eseményekkel (kényszerházasságot kötött, melybe idővel beletörődött).

Emmát több olyan esemény szorongatja, és kényszeríti válaszlépésre, melyeket képtelen befolyásolni. Szervezete a változókorba lépett, Komarov doktor szerint a hormonháztartás felborulása miatt vált kényszerbeteggé. Nem tudja kontrollálni önmagát, muszáj ablakot és fiókot nyitnia, folyosón suhannia. Sári ápolása is csapda: műszak után munka (betegápolás) következik, ráadásul egy olyan páciensé, aki mindennel elégedetlen, és folyton sopánkodik. Ha az ember otthon sem tud pihenni, hat hete nincs nyugta, a kimerültségtől könnyen hibázhat. Ez majdnem megtörténik: Emma munkahelyén feltűnik István. Csak egy ampulla injekció szükséges, és Emma életének megrontója, ellensége, a bűnbak, a rémálmaiban megjelenő ördög megsemmisül.

Nem egyértelmű, hogy megtörténik-e a bosszú. Az elbeszélő így emlékszik vissza az esetre: „Az orvosi szoba nagyszekrényéből üveg infúziót, és két, hazudok, három ampulla, meg nem mondom, milyen nevű, külföldi injekciót csentem el” (90). A történész tudja, hogy a memoár és az önéletírás forráskritikát igényel, mert az írója torzít, hogy saját magát kedvezőbben ábrázolja. Emma Sárihoz beszél képzeletben, ezért mondhatja, hogy két vagy három ampullát vett el. Nem világos, hogy megmérgezte Istvánt, vagy a férfi magától lett rosszul. István mindenesetre megkapja az életmentő injekciót, Emma nővér hazamegy, de nyugtalan, és ezt követően szalad ki a lakásból. Olvasóként a történet végéhez érkezünk, a főhős pedig eljutott a negyedik emeletről a földszintre.

Miután először olvastam a történetet, megjelent előttem egy kép: Emma nővér a lépcsőházban áll, a poros, hasadt ablak előtt. Az üveghez hajol, szippant egyet a kívülről érkező légáramból, észreveszi a szürke betonon mozgó falevelek árnyékát. Talán nem tud kijutni, így a Platón barlangjában élő emberekhez hasonlóan csak az árnyékot látja ő is. Amennyiben mindörökre a lépcsőházban ragad, otthonossá teheti a labirintust. A saját emeletét, lakását kitakaríthatja (utóbbit meg is teszi), vagy, ha elköltözik, és nekifog Komarov doktor ápolásához, helyreigazíthatja az életét. Ennek lehetőségét ajánlja az utolsó mondat: életet egy új labirintusban, mely akár otthonosabb is lehetne.


Bartha Gusztáv. Kiút. - Ungvár–Budapest,: Intermix Kiadó, 2022.

 *


A szöveg eredeti megjelenési helye: Szépirodalmi Figyelő, 2022/6., 120-126. old.

[1] Ukránul fegyház – K. E.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Metsz

Régi ismeretterjesztő írások (újraközlés)

Egy jó hasonlat kellene (8.) (újraközlés)